Most már bátran kijelentem, hogy utálom a családi nyaralásokat. Egyfolytában áll a bál, a szüleim vagy velem, vagy a nővéremmel, vagy egymással veszekednek. Unom már, hogy nyilvános helyeken megy az ordibálás. Biztos arra gondolnak az emberek, hogy "Jaj, ezek a bunkó turisták, és a neveletlen kamaszok...". Csakhogy szeretek utazni, ezért mindig elmegyek ezekre a kis kiruccanásokra. Amióta apának jól mennek a dolgok a munkahelyén, van miből utazgatni, és így nagyjából minden lehetőséget ki is használnak a szüleim. Elég sok szép helyen jártam, amivel büszkélkedhetek, és persze ezért rendkívül hálás vagyok a szüleimnek. Bár, a helyszíneken történt emlékek nem túl kellemesek. Mondok egy példát: Párizs. Anya otthon hagyta az előre megrendelt jegyet az egyik nevezetességre, és mivel turista csúcsszezon volt, öt egész órát kellett várakoznunk a sorban. Előttünk volt egy hatalmas japán társaság, akik rengetegen voltak. Öt teljes órán át vitatkozott anya és apa, aztán én és anya, aztán én és apa, majd én és Emily, a nővérem. Roppant jó volt. De legalább szép volt a látvány, amit valószínűleg jobban megfigyeltem volna, ha anya nem amiatt cseszegetett volna, hogy vegyem már le azt az idétlen kalapot, ami rajtam volt.
Azt a bizonyos kalapot még mindig hordom, kedvenc ruhadarabom. Egy prágai eldugott kis ruhaboltban vettem a kevéske kis költőpénzemből. A bolt tele volt egyedi ruhákkal, régiekkel, újakkal. Imádtam. Anya viszont azóta is piszkál a kalap miatt, mert szerinte nevetségesen nézek ki benne. Pedig szerintem nem is!
A mostani úti célunk belföldön volt, egy Isten háta mögötti kisvárosban. Szeretem Angliát, és ezeket az eldugott helyeit is. Sokan mondják, hogy biztos nem költöznének Angliába az esős idő miatt, de én imádom az esőt. Meg aztán, aki itt nő fel, annak már fel se tűnik a rossz, csapadékos idő. A családdal azt terveztük, hogy most kicsit kirándulunk, meg apa horgászik a város melletti tavacskánál, ha elfogadható az idő. Ha meg nem, akkor kénytelen vagyunk a szálláshelyünkön - azaz a öreg néninél, aki elvileg a rokonom - maradni, és elütni valahogy az időt.
Nem akartam, hogy így alakuljon az őszi szünetem, szívesen lettem volna otthon Halloween-kor. Tizenöt évesen állítólag már kinő az ember a gyerekesnek állított cukorgyűjtésből, de engem ez nem nagyon érdekel. Továbbra is lelkesen beöltöztem volna valami rendkívül ijesztőnek, egyenesen gusztustalannak. Elővettem volna a sebsminket készítő tudásom, amit már tavaly alaposan kitanultam a netről, meg mindenféle könyvekből, cikkekből. Régebb sminkes szerettem volna lenni, de nem olyan, aki szépen kihúzza a szempillád, hanem olyan, aki horrorfilmekben lévő szereplőknek megcsinálja a véres arcát, a kilógó húscafatokat, a vágásnyomokat, a véraláfutásokat. Magamon gyakoroltam is egy kicsit, és Halloween tökéletes alkalom lett volna, hogy kicsit mutogassam a tudásom. Valószínűleg sírva rohantak volna el tőlem a gyerekek, talán még a legbecsesebb értéküket, a cukorkáikat is nekem adták volna.
Ehelyett most elmegyek egy eldugott kis helyre, ahol vidám és roppant hasznos vitákban vehetek részt a családommal. Ha minden jól megy, talán még azt is bámulhatom, ahogy apám horgászik. Szuper. Vagy hallgathatom, hogy Emily mennyivel jobb tanuló, és nekem is javítanom kéne a dolgaimon, mert olyan rendetlen vagyok. Már alig várom.
