Az irány már meg volt. Észak felé kellett menjek, hogy egy éjszakára megszállhassak valakinél. Csakhogy féltem elindulni. Féltem kilépni a sátorból, és szembe nézni azzal, ami kint vár rám. Magamban azt kántáltam, hogy álmodom. Így próbáltam magamat győzködni, hogy felesleges aggódnom. Végül a "segítő löketet" az adta meg, hogy hallottam, hogy valaki a sátor felé közeledik. Ahogy Pei bújt át a sátor alatt, követtem a példáját, és hasonlóképpen jutottam ki. Kívülről a sátor falához simultam, és próbáltam hallgatózni, ugyanis a lépésekhez hangos kiabálások társultak. "Hova tűnhetett?", "Nem mehetett messzire!", "Kutassunk át mindent, mozgás!". Az elhangzott mondatokból azt vettem ki, hogy keresnek valamit, jobban mondva valakit. Az ösztöneim azt súgták, hogy én értem kutakodnak. Szinte tudtam, hogy engem keresnek. Csak nem értettem, miért akarnak ennyire elkapni. Úgy éreztem, jobb lesz, ha elmenekülök, mert nem járnék jól, ha rám találnak.
Körülnéztem. Előttem erdő volt, mögöttem pedig a sátor, és végtelen sok vidámparki játék. Úgy tűnt, az erdő is része a vidámparknak, ugyanis láttam, hogy mögötte magaslik pár hatalmas hullámvasút, tehát az erdő túloldalán is folytatódik ez az őrült, játékokkal teli világ. Az iránytű az erdő felé mutatott, ezek szerint arra volt észak. Az erdő biztonságosnak tűnt, mindig is ügyesen másztam fára, így arra gondoltam, könnyedén el tudnék bújni, pláne, hogy abban a rengetegben Angliához nem illően nagy fenyőfák voltak. Egyébként is szerettem a fákat, erdőket, és az ott történő sétákat, kirándulásokat. Így hát óvatosan felálltam, és villámgyorsan besiettem a fák sűrűségébe. Alig pár métert mehettem, mikor hallottam, hogy az engem kereső személyek kimentek a sátorból. Úgy döntöttem felmászok egy fenyőre, és úgy fentről szemügyre vehetem őket. Nagy lendülettel el is kezdtem mászni a hozzám legközelebbi tűlevelű fára, nem törődve azzal, hogy a rajta lévő gyantától ragacsos lett a kezem. Csak másztam, és másztam, minél magasabbra. Abban bíztam, a sűrű tűlevelek majd eltakarnak engem. Letelepedtem egy vastagabb ágra. Próbáltam ledörzsölni a ragacsos anyagot, ami a kezemre ragadt. Ahogy szemügyre vettem, láttam, elég szokatlan volt gyanta, mert a színe irreálisan feketén csillogott.
- Hárman menjetek az erdő felé, hárman maradjanak itt, hárman pedig menjenek dél felé, a többiek pedig a többi irányba - kiabált egy hang parancsolóan.
Próbáltam úgy helyezkedni, hogy lássam őket. Fekete csuklyás, rongyokat viselő alakokat láttam, többnyire háttal álltak nekem. Előttük állhatott a parancsolójuk, de őt sajnos nem láttam, mert egy fa tökéletesen eltakarta. Az egyik alak az erdő felé fordult, és akkor megpillanthattam előröl: emberi külseje volt, egy egyszerű, középkorú férfi volt. Leszámítva azt az aprócska hibát, hogy nem voltak szemei. A szemgödrei ott voltak, csak hiányoztak a szemgolyók. Két üres gödör volt, bármiféle szempár nélkül. Amint megpillantottam az alak arcát, rögtön kirázott a hideg. Pei tehát így gondolta, hogy nincs tekintetük.
Körülnéztem. Előttem erdő volt, mögöttem pedig a sátor, és végtelen sok vidámparki játék. Úgy tűnt, az erdő is része a vidámparknak, ugyanis láttam, hogy mögötte magaslik pár hatalmas hullámvasút, tehát az erdő túloldalán is folytatódik ez az őrült, játékokkal teli világ. Az iránytű az erdő felé mutatott, ezek szerint arra volt észak. Az erdő biztonságosnak tűnt, mindig is ügyesen másztam fára, így arra gondoltam, könnyedén el tudnék bújni, pláne, hogy abban a rengetegben Angliához nem illően nagy fenyőfák voltak. Egyébként is szerettem a fákat, erdőket, és az ott történő sétákat, kirándulásokat. Így hát óvatosan felálltam, és villámgyorsan besiettem a fák sűrűségébe. Alig pár métert mehettem, mikor hallottam, hogy az engem kereső személyek kimentek a sátorból. Úgy döntöttem felmászok egy fenyőre, és úgy fentről szemügyre vehetem őket. Nagy lendülettel el is kezdtem mászni a hozzám legközelebbi tűlevelű fára, nem törődve azzal, hogy a rajta lévő gyantától ragacsos lett a kezem. Csak másztam, és másztam, minél magasabbra. Abban bíztam, a sűrű tűlevelek majd eltakarnak engem. Letelepedtem egy vastagabb ágra. Próbáltam ledörzsölni a ragacsos anyagot, ami a kezemre ragadt. Ahogy szemügyre vettem, láttam, elég szokatlan volt gyanta, mert a színe irreálisan feketén csillogott.
- Hárman menjetek az erdő felé, hárman maradjanak itt, hárman pedig menjenek dél felé, a többiek pedig a többi irányba - kiabált egy hang parancsolóan.
Próbáltam úgy helyezkedni, hogy lássam őket. Fekete csuklyás, rongyokat viselő alakokat láttam, többnyire háttal álltak nekem. Előttük állhatott a parancsolójuk, de őt sajnos nem láttam, mert egy fa tökéletesen eltakarta. Az egyik alak az erdő felé fordult, és akkor megpillanthattam előröl: emberi külseje volt, egy egyszerű, középkorú férfi volt. Leszámítva azt az aprócska hibát, hogy nem voltak szemei. A szemgödrei ott voltak, csak hiányoztak a szemgolyók. Két üres gödör volt, bármiféle szempár nélkül. Amint megpillantottam az alak arcát, rögtön kirázott a hideg. Pei tehát így gondolta, hogy nincs tekintetük.
Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak. Karla, álmodsz. Ismételgettem magamban. Összekuporodtam, a kezeimmel átkaroltam a térdeim. Lehajtottam a fejem, és megpróbáltam úgy tenni, mintha nem létezne a körülöttem lévő világ. Lehunytam a szemem, és az otthonomra koncentráltam. Ébredj fel! Ha álmodtam, akkor egyszer fel kellett, hogy keljek. Az az egyszer, pedig jó lett volna, ha minél hamarabb eljön.
Hallottam, ahogy a csuklyás alakok szét szélednek, és a keresésemre erednek. Kezdtem teljes mértékben biztos lenni abban, hogy értem kutakodnak. Felhajtottam a fejem, és néztem, ahogy három alak elkezdett az erdő mélyébe futni. Sokan különböző irányokba indultak el, és hárman pedig ott maradtak egy helyben. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha tovább akartam volna menni észak felé, le kellett volna másszak a fáról, de akkor meg elkaptak volna. Ha pedig a fán maradtam volna, akkor egy kis idő múltán kiéheztettem volna magam, és belehaltam volna az éhségbe és a szomjúságba. Tétován ücsörögtem a fán, arra várva, hogy valami csoda történjen. Egyszer úgy is kellett, hogy menjenek.
Talán csak percekig lehettem egy helyben, de az időérzékem rémes volt, és nekem minden pillanat akár egy órának is tűnhetett. Idegesen morzsolgattam a kezem, amikor egy halk koppanással éreztem, hogy valami a fejemen landol. Egy makk volt az. Nem eshetett le a fáról, mivel mégiscsak egy fenyőfán voltam, amin nem lehettek makkok. Felpillantottam, és láttam, hogy tévedek. A fenyőfán igenis voltak makkok, de csak egészen a fa csúcsán teremtek. Furcsa volt, ahogy a fekete gyanta is, és ahogy minden más is, amióta a vidámparkba betettem a lábam.
Úgy döntöttem, felmászok a fa legeslegtetejére, és megvizsgálom a makkokat. Óvatosan araszoltam felfelé, próbáltam halk, és észrevétlen maradni. A fa csúcsára érve meglepően magasan voltam, és körül tudtam tekinteni. Láthattam a végtelen nagy vidámparkot, illetve, eddig végtelennek tűnt. De onnan magasról láthattam, hogy nagyon is véges. A parkot hatalmas falak vették körül, olyan magasak voltak, hogy a fal túloldalán elbújhatott volna pár New York-i felhőkarcoló, mert nem látszódtak volna. Nyilván áthatolhatatlan volt, így egyértelműnek látszott, hogy a falak között rekedtem. Arra gondoltam, akár álombeli hely ez, akár nem, én el akarok menni. Mikor megpillantottam pár madarat az égen, rossz előérzetem támadt, és gyorsan lejjebb csúsztam a fán. Úgy éreztem, még a madarak is engem keresnek, figyelnek.
Lentről hallottam egy halk susogást, mintha valaki szólni akarna nekem. Letekintettem, és egyel alattam lévő ágon egy két copfos lány nézett vissza rám, az ajka elé téve a kezét, jelezvén, hogy ne szóljak semmit. Nem értettem, hogy került oda, és nem tudtam, hogy egyáltalán mit akar. Vajon segíteni akart? Bízhattam benne? Nem tudtam pontosan. De valahogy rokonszenvesnek tűnt, talán azért, mert nagyjából velem egykorú lehetett, és olyan barátságos volt az arca.
- Kövess! - suttogta halkan, alig érthetően.
A fa törzse felé fordult, és hármat kopogott rajta az öklével óvatosan, és halkan. A fa kérgei megmozdultak, széthúzódtak. Ekkor egy lyuk keletkezett, ami épp akkora volt, hogy egy ember beférjen rajta. Az üregből egy mókus mászott ki, a lány pedig a kezébe vette, megsimogatta és kicsit megszorongatta, mintha csak egy jó barátjával találkozott volna. A mókus felmászott a lány fejének a tetejére, majd a lány egy könnyed mozdulattal beugrott az üregbe, a mókussal a fején. Nagy szemekkel pislogtam a fatörzsre és a lyukra. Mivel más utat nem igazán tudtam, mivel a furcsa csuklyások lent ólálkodtak, ezért fogtam magam, lemásztam az üreghez, és óvatosan beleugrottam. Körülbelül négy egész másodpercen keresztül zuhantam egy szűkös, csúszdaszerű alagúton a mélybe.
Majd egy puha talajra pottyantam, ahol török ülésben üldögélve várt rám a fonott copfos lány, a mókussal a feje tetején. A hely, ahova érkeztünk, úgy nézett ki, akár egy föld alatti titkos alagút. Látszottak a fák gyökerei a földben, hiszen a falak, a padló, minden földből volt. Halvány fény szűrődött be különböző lyukakból, amik hasonlóak voltak ahhoz, amin keresztül én pottyantam le. A csúszda szerű alagutak alján pedig egy-egy kupac levél volt, hogy a zuhanásnál ne essenek kemény talajra az arra járók.
- Alish vagyok - mászott közelebb felém a lány négy kézláb, majd a jobb kezét felém nyújtotta.
- Karla - ráztunk kezet.
- Gyönyörű név - mosolyodott el Alish, majd pajkosan elkezdett játszani a mókussal. Fél percig csendben figyeltem őket, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Mocorogni kezdtem, és a leveleket kezdtem birizgálni. - Khm, nem lehet túl érdekes nézni, ahogy Offival játszom. Gondolom most magyarázatra vársz. Ez itt az én kis titkos alagutam, itt akármelyik fa belsejébe eljuthatsz. Elég hasznos egy dolog, főleg azért, mert egy okulinon sem tud róla. Nem csoda, hiszen olyan kis butácskák. Persze, nagyon veszélyesek, de azért annyi eszük szerintem nincs - csacsogott Alish.
- Oku-micsoda? - kérdeztem közbe, pedig látszólag még nem fejezte be a kis tájékoztatását.
- Okulinon! Nem láttad őket? Pedig a fa alatt, amin voltál, csak úgy hemzsegtek az okulinonok!
- Mi az az okulinon? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy azokra a köpenyes alakokra gondol. Reméltem, hogyha felteszem ezt a kérdést, akkor kapok valami bővebb leírást róluk.
- A okulinonok elveszett lelkek, akik idetévedtek, és Metus pedig szolgájává tette őket. Elvette a látásukat, a szeme világukat - magyarázta Alish, közben az Offinak hívott mókust simogatva - Megkérdezhetem, hogy hogy kerültél a fa tetejére? Olyan kis elveszettnek tűntél, és nagyon nem ismerős az arcod.
- Hát, felmásztam, mert úgy gondoltam, hogy az oku... az okulinok...
- Okulinonok - javított ki mosolyogva Alish.
- Azok... Szóval úgy gondoltam, hogy ők engem keresnek. - böktem ki.
Alish-nak lefagyott az arcáról a mosoly.
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem aggódva.
- Ó, nem... Csak... Karla, te hol is laksz?
- Jelenleg Manchesterbe - válaszoltam - De miért fontos ez? - kérdeztem összeráncolva a szemöldököm.
- Manchester? Az... Az valahol... Nem... Nem ismerem merre... - töprengett hangosan Alish, majd hirtelen mindkét kezét a vállamra tette, és mélyen a szemembe nézett a két, mandulavágású, erős zöld szemeivel - Te nem idevalósi vagy, ugye? El akarsz innen tűnni? A kiutat keresed? - bombázott hirtelen kérdésekkel.
- Ööö... Előtte meg szeretném keresni a családom - mondtam halkan, hiszen eszembe jutott, hogy lehet, hogy ők a vasútban ragadtak.
- Mikor, és hol láttad őket utoljára? - kérdezte Alish, a hangjában némi sürgetés volt.
- A bányavasút elején... Még a másik vidámparkban.
- Felejtsd el a családod! - vágta rá gyorsan.
Ennél a mondatánál kicsit megijedtem. Az egy dolog, hogy néha elegem volt belőlük, de sose tudtam volna cserben hagyni őket, vagy csak úgy elfelejteni őket, mintha sosem léteztek volna. Ők mégiscsak a családom voltak.
- Nem tehetem - ráztam meg a fejem.
- Majd fogod. Előtte viszont ki kéne találjuk, hogy hogyan menekülhetnél meg, és juthatnál vissza Manchestler-be.
- Manchester - helyesbítettem.
Alish csak legyintett, úgy tűnt nem igazán érdekli az otthonom neve.
- Ami azt illeti, már többször is próbáltam az idetévedőknek segíteni a kijutásban. Van pár mód, de mind nagyon veszélyes. Mindegyiknél nagy kockázatot vállalsz - beszélt Alish kicsit drámai hangon, mintha egy színdarabban, vagy egy spanyol szappanoperában akarna szerepelni - Ha elbuksz, sokkal rosszabbul jársz, mintha most elfogatnád magad. Sőt, ha feladnád magad, akkor talán még jól is járhatnál, csak itt kéne maradnod - magyarázta, majd a szemével végigmért - Végül is, egész csinos lány vagy, a magad módján.
- Nem kéne elmenjek Canihoz? - jutott eszembe a név, amit Pei említett.
A név hallatán Alish láthatóan kicsit indulatosabb lett.
- Cani?! Átkozott önző nőszemély! Nem tudom honnan hallottad a nevét, de felejtsd el, Cani legyen az utolsó, ahova mész! - hadarta feldúltan.
- Rendben... És most mit fogunk csinálni? - kérdeztem kicsit siettetve, mert minél hamarabb meg akartam találni a szüleimet, és a nővéremet.
- Először is ellátogatunk hozzám, és adok pár dolgot, ami a későbbiekben még jól jöhet neked. Aztán majd kiötlöm, hogy merre kéne menjél, hogy kijuthass - magyarázta Alish. Offi, a mókus felmászott a kezén keresztül a vállára, majd Alish feltápászkodott, és leporolta ruháját. Elindult az alagúton.
Felálltam a levélkupacról, és gyorsan utána siettem.
- De Alish, te nem fogsz elkísérni egészen a kiútig? - kérdeztem aggodalmasan, hiszen eddig úgy gondoltam, hogy végre találtam valakit, aki segít nekem, és eligazít engem ebben az abnormális vidámparkban.
- Ó, dehogy is, nekem ezernyi dolgom van! Védenem kell az erdőmet, még bedarálják a fákat, és játékokat építtetnek a helyükre.
Csalódottan bólintottam. Ahogy ott abban a pici alagútban sétáltunk, kezdtem lenyugodni. Álom. Csakis álom lehetett minden. Pei, Alish, okulinonok, Metus, a vörös ég, a fekete gyantájú fák, a végtelen játékok, sőt, még szegény kis Offi is olyan valószerűtlen volt. Az egész olyan volt, mintha csupán csak a dús fantáziám és a képzeletem játéka lett volna.
