Anya viselkedése meglepő volt. Azt hittem, azt mondja, hogy forduljunk vissza, későre jár már, vagy hasonló. De nem ezt mondta. Azt mondta, menjünk, és vegyünk jegyet, ha tényleg működik, és nyitva van. Mintha teljesen megbabonázta volna őt a vidámpark látványa. Igaz, engem is elkápráztatott. Egy ideig nagy szemekkel bambultam a körbe-körbe forgó óriáskereket, amikor anya kizökkentett. Megragadta a kezem, és szinte már futva siettünk át a mezőn. Apa és Emily közvetlen utánunk jött, nem maradtak le, ők is utánunk iparkodtak, tartották a tempónkat. Jobban mondva anya tempóját. Különös volt, hogy ilyen lelkesek voltak.
Kinyitottuk a kaput, ami most már korántsem volt olyan rozsdás, mint nappal, és egyáltalán nem bomladozott. Szép színes volt, és a "Metus Theme Park" feliraton lévő égők váltakozva világítottak a tetején. A pénztárhoz érve egy szemüveges nő kérte a belépőt. Mondtuk, hogy nincsen, de szeretnénk venni. Végignézett rajtunk. Nem pénzt kért, hanem elkért mindannyiunktól egy-egy tárgyat. Elkérte a nővérem zseblámpáját, anyukám fülbevalóját, apukám jegygyűrűjét. Ők kapásból odaadták, mintha misem lenne ennél természetesebb. Tőlem a kalapomat kérte el. Teljesen kiakadtam, nem akartam odaadni az én legkedvencebb ruhadarabomat, amit állandóan hordtam. A pénztáros néni viszont azt hajtogatta, hogy nyugodjak meg, mert a kijövetelnél visszakapom. Anya simán levette rólam az én saját beleegyezésem nélkül, én pedig csak ijedten kaptam a keze után, de addigra már a néninél volt, aki édesen mosolygott rám. Mindenki megbolondult? Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az egyetlen épeszű a családunkban.
Miután mindannyian beléphettünk, körülnéztem a parkban. Teljesen normálisnak tűnt elsőre, működtek a játékok, és egy csomó ember volt ott. De mégis, olyan furcsa volt az egész. Az emberekben volt valami, amitől nem tűntek igaziaknak. Olyan érzésem volt, mintha be lennének programozva, akárcsak a robotok. Vidáman járkáltak, vattacukrot ettek, beszélgettek, nevetgéltek. Teljesen átlagosan viselkedtek. Nem tudtam megmondani pontosan mi miatt voltak furcsák, inkább csak egy érzés volt. Az egész olyan álomszerű volt.
Anyáék elindultak az első, legközelebb eső játék felé. Egy olyan beülős akármicsoda volt, ami lement egy picit a föld alá egy alagútba. Úgy nézett ki, mintha egy bányába mennél be. Kicsinyke kis bányakocsikba kellett beülni. Egy ilyen szerelvénybe hárman fértek be, ketten elöl, és egy ember pedig hátul ült. Természetesen én ültem külön, mert rögtön bevállaltam, hogy a család többi tagja együtt lehessen. Nem is volt sor, ami furcsa volt a tömegre nézve. Két idegennel ültem együtt, az egyik mögöttem foglalt helyet, a másik pedig mellettem. A mellettem lévőt jobban szemügyre tudtam venni: kamaszkorú fiú volt, fekete, egyenes, szemébe lógó hajjal. Mikor bepattantam a kocsiba,ő már ott ült, és a fejét kitámasztva a kezével aludt. Négy egymás után következő kocsi egymáshoz volt rögzítve. Anyáék beültek a mögöttem lévőbe, ahogy hátrafordultam, láttam, ahogy izgatottan várják, hogy elinduljunk.
Kisvártatva el is indultunk. A kocsik nyikorogtak ahogy a síneken elkezdtek gurulni lefelé. Bementünk egy sötét alagútba, ahol hirtelen egy meredekebb szakaszon lecsúsztunk, mire többen is felsikoltottak néhányan ijedtjükből, páran csak megszokásból. A vasút lényege az volt, hogy tele volt hirtelen kanyarokkal és hirtelen szakadékokkal, ide oda rángatózott mindenki, sokan sikításokkal mutatták ki, hogy tetszik nekik. Kicsit veszélyes volt, a kocsik instabilak voltak, és nem is tudtuk bekötni magunkat, így erősen kellett kapaszkodjak a szerelvény székébe, mert pár élesebb fordulatnál simán ki is eshettem volna. Nem lehetett látni semmit, teljes sötétség volt, az orrom hegyéig sem tudtam ellátni. Csak érezted, hogy mész, és érezted a kanyarokat, meg a lejtőket.
A végén megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor kiértünk az alagútból, mert sejtettem, hogy anya gyomra ezt nem nagyon bírta, és magamban kicsit féltettem őt. Én szerettem az ilyesmit, nem lettem rosszul tőle. Csakhogy furcsamód, mikor hátranéztem, a mögöttem lévő kocsik mind üresek voltak. Még az se volt ott, aki velem ült egy vagonba, csak hátul ült. Egyedül a fiú maradt mellettem, aki még mindig aludt, mit sem törődve az egésszel. Ijedten az ajkamba haraptam. Hova tűnhetett mindenki?
Félni kezdtem. Nem szálltam ki a kocsiból, csak vártam, hogy történjen valami. A vasút vége még félig az alagútban volt, félig pedig egy kis épületben, ami egy vonatállomási váróteremre emlékeztetett. Fehér falak, kőből készült padló, és pár fapad volt a teremben. Tehetetlen voltam, és a félelem mellé idegesség is társult. A mellettem alvó fiú felé fordultam, és félénken megböktem, hátha felébred. Mivel továbbra sem mozdult, felbátorodva el kezdtem bökdösni a karját. Riadtan nézett fel, kezével elsöpörte a szeméből korom fekete tincseit, és érdeklődőn rám nézett. Érdekes, a tekintetében semmi düh nem volt, pedig én mindig mérges voltam, ha valaki felébresztett.
- Bocsi... Csak azért költöttelek fel, mert a családom eltűnt... - hadartam halkan.
- Eltűnt? Mindenki? - kérdezte a fiú, nem is meglepődve. Akkor vettem észre, hogy a szeme sárga színű volt, akár egy viperának, vagy valamiféle kígyónak.
- Igen.
- És te maradtál... Sietnünk kell! - mondta a fiú, és már ki is pattant a bányakocsiból.
Úgy tűnt számított erre. Én viszont nem, és nem értettem az egész helyzetet. Nem igazán tudtam felfogni mi van, nem éreztem a sietség fontosságát. Így komótosan szálltam ki a kocsiból. A fiú siettetett, mikor kiléptem a szerelvényből, ő rögtön megragadta a karom, és magával húzva elkezdett rohanni. Én csak futottam utána, magamban pedig még mindig össze voltam zavarodva. Próbáltam összerakni a történteket, de sehogy sem tűnt valóságnak a dolog. Csak arra tudtam gondolni, hogy álmodom. Hirtelen történt minden, kapkodva kellett futnunk, az események egy pillanat alatt felgyorsultak.
Kirobogtunk a váróteremből, és a vidámpark egy másik részére értünk, hiszen én akkor még csak a bejárat előtti kis területet láttam. Most nem volt tömeg, alig volt egy-egy furcsa fekete alak, akik egyedül kószáltak. Az ég nem volt sötét, mint amikor megérkeztünk a családommal. Nem ragyogtak rajta csillagok ezrei. Narancssárga színű volt, néhol égővörös foltokkal, és rózsaszínes árnyalatokkal. Minden nagyobb volt, és ahogy körülnéztem, nem láttam a falat, ami körülvette a vidámparkot. Sokkal nagyobb területen volt az egész, akármerre néztem, csak játékok álltak mindenütt. A fiú egy kis sátorba rántott be, ami a legközelebb volt a vasúti váróterem épületéhez. A sátor egy normális hálószobának volt berendezve. Volt ágy, szőnyeg, polcos szekrény, és egy íróasztal. Az íróasztal alá bemászott a fiú, és oda is beráncigált engem. Elég szűkösen fértünk el, így szorosan egymáshoz simultunk. Akkor éreztem igazán, hogy a fiúnak milyen erős vanília illata van.
- Mi folyik itt? - suttogtam, kicsit kábán a finom illattól.
- El kell tűnnöd innen! Minél hamarabb! Keresd meg Cani-t, a vízi csúszdák alatt van a lakása. Kérd meg, hogy adjon neked egy napra menedéket, és ételt, cserébe majd kérni fog valamit - magyarázta, én pedig csendben hallgattam, és figyeltem minden szavára - Kerüld az árnyakat, a sötét ruhásokat. Akikben megbízhatsz, azok azok, akiknek láthatod a tekintetét. Maradj észrevétlen, bújj el, rejtőzz el! Segítenék, de mennem kell, mert... - súgta, de elharapta a mondatot - A vízi csúszdák északon vannak. Iránytűt az íróasztal fiókjában találsz. Viszlát, remélem még újra látlak! - köszönt el.
Az íróasztal, ami alá elbújtunk, közvetlen a sátor széle mellett volt. A fiú felhajtotta a sátor alját, és már épp mászott volna ki, amikor megfogtam a kezét, és megállítottam.
- Hogy hívnak? - kérdeztem.
- Pei - válaszolta halkan, majd átbújt a sátor alatt, és eltűnt.
Ahogy az asztal alatt kuporogtam, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Próbáltam végiggondolni, és feldolgozni a hallottakat és történteket. Ki a fene az a Cani? Kik az árnyak? És mégis hogy értette azt, hogy nincsen tekintetük? Tekintélyre gondolt, vagy direkt ezt a szót használta? Össze voltam zavarodva, nem értettem semmit. Majd úgy határoztam, megfogadom a tanácsát, felkeresem Cani-t az iránytű segítségével.
A karórámra pillantottam, megszokásból. Még mindig járt, nyolc óra huszonnyolc percet mutatott. Feltápászkodtam, kihúztam az íróasztal első, második, majd a harmadik fiókját. Az utóbbiban megtaláltam az iránytűt. Tipikus iránytű volt, amit általában a filmekben látni. Régi, ócska, kerek, pár éktájjal rajta. Nem nagyon volt még a kezemben ez az eszköz, így kicsit izgalmasnak találtam, hogy ennek segítségével induljak el egy kalandra. Ugyanis még mindig meg voltam győződve, hogy álmodom.
Miután mindannyian beléphettünk, körülnéztem a parkban. Teljesen normálisnak tűnt elsőre, működtek a játékok, és egy csomó ember volt ott. De mégis, olyan furcsa volt az egész. Az emberekben volt valami, amitől nem tűntek igaziaknak. Olyan érzésem volt, mintha be lennének programozva, akárcsak a robotok. Vidáman járkáltak, vattacukrot ettek, beszélgettek, nevetgéltek. Teljesen átlagosan viselkedtek. Nem tudtam megmondani pontosan mi miatt voltak furcsák, inkább csak egy érzés volt. Az egész olyan álomszerű volt.
Anyáék elindultak az első, legközelebb eső játék felé. Egy olyan beülős akármicsoda volt, ami lement egy picit a föld alá egy alagútba. Úgy nézett ki, mintha egy bányába mennél be. Kicsinyke kis bányakocsikba kellett beülni. Egy ilyen szerelvénybe hárman fértek be, ketten elöl, és egy ember pedig hátul ült. Természetesen én ültem külön, mert rögtön bevállaltam, hogy a család többi tagja együtt lehessen. Nem is volt sor, ami furcsa volt a tömegre nézve. Két idegennel ültem együtt, az egyik mögöttem foglalt helyet, a másik pedig mellettem. A mellettem lévőt jobban szemügyre tudtam venni: kamaszkorú fiú volt, fekete, egyenes, szemébe lógó hajjal. Mikor bepattantam a kocsiba,ő már ott ült, és a fejét kitámasztva a kezével aludt. Négy egymás után következő kocsi egymáshoz volt rögzítve. Anyáék beültek a mögöttem lévőbe, ahogy hátrafordultam, láttam, ahogy izgatottan várják, hogy elinduljunk.
Kisvártatva el is indultunk. A kocsik nyikorogtak ahogy a síneken elkezdtek gurulni lefelé. Bementünk egy sötét alagútba, ahol hirtelen egy meredekebb szakaszon lecsúsztunk, mire többen is felsikoltottak néhányan ijedtjükből, páran csak megszokásból. A vasút lényege az volt, hogy tele volt hirtelen kanyarokkal és hirtelen szakadékokkal, ide oda rángatózott mindenki, sokan sikításokkal mutatták ki, hogy tetszik nekik. Kicsit veszélyes volt, a kocsik instabilak voltak, és nem is tudtuk bekötni magunkat, így erősen kellett kapaszkodjak a szerelvény székébe, mert pár élesebb fordulatnál simán ki is eshettem volna. Nem lehetett látni semmit, teljes sötétség volt, az orrom hegyéig sem tudtam ellátni. Csak érezted, hogy mész, és érezted a kanyarokat, meg a lejtőket.
A végén megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor kiértünk az alagútból, mert sejtettem, hogy anya gyomra ezt nem nagyon bírta, és magamban kicsit féltettem őt. Én szerettem az ilyesmit, nem lettem rosszul tőle. Csakhogy furcsamód, mikor hátranéztem, a mögöttem lévő kocsik mind üresek voltak. Még az se volt ott, aki velem ült egy vagonba, csak hátul ült. Egyedül a fiú maradt mellettem, aki még mindig aludt, mit sem törődve az egésszel. Ijedten az ajkamba haraptam. Hova tűnhetett mindenki?
Félni kezdtem. Nem szálltam ki a kocsiból, csak vártam, hogy történjen valami. A vasút vége még félig az alagútban volt, félig pedig egy kis épületben, ami egy vonatállomási váróteremre emlékeztetett. Fehér falak, kőből készült padló, és pár fapad volt a teremben. Tehetetlen voltam, és a félelem mellé idegesség is társult. A mellettem alvó fiú felé fordultam, és félénken megböktem, hátha felébred. Mivel továbbra sem mozdult, felbátorodva el kezdtem bökdösni a karját. Riadtan nézett fel, kezével elsöpörte a szeméből korom fekete tincseit, és érdeklődőn rám nézett. Érdekes, a tekintetében semmi düh nem volt, pedig én mindig mérges voltam, ha valaki felébresztett.
- Bocsi... Csak azért költöttelek fel, mert a családom eltűnt... - hadartam halkan.
- Eltűnt? Mindenki? - kérdezte a fiú, nem is meglepődve. Akkor vettem észre, hogy a szeme sárga színű volt, akár egy viperának, vagy valamiféle kígyónak.
- Igen.
- És te maradtál... Sietnünk kell! - mondta a fiú, és már ki is pattant a bányakocsiból.
Úgy tűnt számított erre. Én viszont nem, és nem értettem az egész helyzetet. Nem igazán tudtam felfogni mi van, nem éreztem a sietség fontosságát. Így komótosan szálltam ki a kocsiból. A fiú siettetett, mikor kiléptem a szerelvényből, ő rögtön megragadta a karom, és magával húzva elkezdett rohanni. Én csak futottam utána, magamban pedig még mindig össze voltam zavarodva. Próbáltam összerakni a történteket, de sehogy sem tűnt valóságnak a dolog. Csak arra tudtam gondolni, hogy álmodom. Hirtelen történt minden, kapkodva kellett futnunk, az események egy pillanat alatt felgyorsultak.
Kirobogtunk a váróteremből, és a vidámpark egy másik részére értünk, hiszen én akkor még csak a bejárat előtti kis területet láttam. Most nem volt tömeg, alig volt egy-egy furcsa fekete alak, akik egyedül kószáltak. Az ég nem volt sötét, mint amikor megérkeztünk a családommal. Nem ragyogtak rajta csillagok ezrei. Narancssárga színű volt, néhol égővörös foltokkal, és rózsaszínes árnyalatokkal. Minden nagyobb volt, és ahogy körülnéztem, nem láttam a falat, ami körülvette a vidámparkot. Sokkal nagyobb területen volt az egész, akármerre néztem, csak játékok álltak mindenütt. A fiú egy kis sátorba rántott be, ami a legközelebb volt a vasúti váróterem épületéhez. A sátor egy normális hálószobának volt berendezve. Volt ágy, szőnyeg, polcos szekrény, és egy íróasztal. Az íróasztal alá bemászott a fiú, és oda is beráncigált engem. Elég szűkösen fértünk el, így szorosan egymáshoz simultunk. Akkor éreztem igazán, hogy a fiúnak milyen erős vanília illata van.- Mi folyik itt? - suttogtam, kicsit kábán a finom illattól.
- El kell tűnnöd innen! Minél hamarabb! Keresd meg Cani-t, a vízi csúszdák alatt van a lakása. Kérd meg, hogy adjon neked egy napra menedéket, és ételt, cserébe majd kérni fog valamit - magyarázta, én pedig csendben hallgattam, és figyeltem minden szavára - Kerüld az árnyakat, a sötét ruhásokat. Akikben megbízhatsz, azok azok, akiknek láthatod a tekintetét. Maradj észrevétlen, bújj el, rejtőzz el! Segítenék, de mennem kell, mert... - súgta, de elharapta a mondatot - A vízi csúszdák északon vannak. Iránytűt az íróasztal fiókjában találsz. Viszlát, remélem még újra látlak! - köszönt el.
Az íróasztal, ami alá elbújtunk, közvetlen a sátor széle mellett volt. A fiú felhajtotta a sátor alját, és már épp mászott volna ki, amikor megfogtam a kezét, és megállítottam.
- Hogy hívnak? - kérdeztem.
- Pei - válaszolta halkan, majd átbújt a sátor alatt, és eltűnt.
Ahogy az asztal alatt kuporogtam, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Próbáltam végiggondolni, és feldolgozni a hallottakat és történteket. Ki a fene az a Cani? Kik az árnyak? És mégis hogy értette azt, hogy nincsen tekintetük? Tekintélyre gondolt, vagy direkt ezt a szót használta? Össze voltam zavarodva, nem értettem semmit. Majd úgy határoztam, megfogadom a tanácsát, felkeresem Cani-t az iránytű segítségével.
A karórámra pillantottam, megszokásból. Még mindig járt, nyolc óra huszonnyolc percet mutatott. Feltápászkodtam, kihúztam az íróasztal első, második, majd a harmadik fiókját. Az utóbbiban megtaláltam az iránytűt. Tipikus iránytű volt, amit általában a filmekben látni. Régi, ócska, kerek, pár éktájjal rajta. Nem nagyon volt még a kezemben ez az eszköz, így kicsit izgalmasnak találtam, hogy ennek segítségével induljak el egy kalandra. Ugyanis még mindig meg voltam győződve, hogy álmodom.
Szia! Tegnap találtam rá a blogodra, és egyszerűen imádom! Ilyen egyedi és izalmas történettel még nem találkoztam :) Siess hamar a következő résszel! ;)
VálaszTörlésSzia! Hú, köszönöm szépen :) Ez most nagyon jól esett. Igyekszem minél hamarabb hozni a következő részt! :)
Törlés