Mikor hazaértünk, anya főzött valamit vacsira, én pedig Emily-vel beszélgettem a picinyke kis nappaliban. Apa pedig a gitárját pengette, a szokásos dallamot játszotta, amit tudott. Apa szeretett gitározni, de nem sok ideje volt rá, és elég kevés számot tudott. Mikor Emily-vel kifogytunk a témákból, bekapcsoltuk a régi TV-t, de nem volt rajta semmilyen csatorna, így ki is kapcsoltuk rögtön. Anya hamarosan bejelentette, hogy kész a vacsora. Mindannyian asztalhoz ültünk. Már épp kezdtem hálálkodni, hogy eddig nem volt semmi vita, amikor anya szóba hozta a kellemetlen témát: kémia. Anya gyógyszerészetből diplomázott le, így valamiért nagyon nyomta a szívét, hogy egyszerűen rémes vagyok kémiából. Megkérdezte, hogy sikerült az a dolgozat, amit még a szünet előtti órán írtunk. Más tantárgyból ilyesmit nem tartott számon, de a kémia más tészta volt. Elhúztam a szám, és gyorsan habzsolni kezdtem az ételt, hiszen teli szájjal nem illik beszélni. Próbáltam lassan rágni az ételt, de nem jött össze. Mikor lenyeltem az utolsó falatot, kénytelen voltam beszélni. Beszámoltam a rossz jegyemről, anya pedig nem túl jól fogadta. Kihagyhatatlan hozzávalója az igazi Sherwood családi vacsora receptjéhez a veszekedés, ez kétségtelen.
Vacsora után, egy fél órára mindenki félrevonult, és lenyugodott. Anya utána társasozni összehívta a családot, én pedig szememet forgatva ugyan, de belementem. Úgy gondoltam, épp elég volt aznapra a családi programokból. De úgy tűnt, abból sosem elég. A játék unalmasan hosszas volt. Pedig van, amikor szerettem a Scrabble-t. Csakhogy most béna voltam, és nem is koncentráltam igazán. Semmi jó szó nem jutott eszembe, csak bámultam a betűkártyákat, és közben teljesen máson gondolkodtam. Egész pontosan vidámparkon. Elképzeltem, hogy kiszökök minden reggel, és feltérképezem az utazásunk végére az egészet, felkutatom minden eldugott zeg-zugát, és a hét végére pedig már teljesen kiismerem magam ott. Magam sem értettem, miért vonzott ennyire a vidámpark. De vonzott, borzasztóan. Hívogató volt az a furcsa légkör, ami körülvette az egészet. Volt egy bizonyos atmoszférája, ami azt sugallta, "Deríts fel, rengeteg titkot tartogatok!".
A játék végén összeadtuk a pontokat, és nem meglepő módon nekem lett a legkevesebb. Nem csodálkoztam, valóban elkalandoztam picit. Apa nyert, hiszen a háromszoros szóértéket kétszer is sikerült megszereznie. Egyébként nálunk volt az Angol Szókincstár nevű könyv, hiszen mindig találtunk valami vitatható szavat, aminek a létezését egyesek nem akarták elfogadni, csak ha a saját szemükkel látták. Ebből is sokszor adódott vita, még úgyis, ha nálunk volt a Szókincstár.
Utána pedig lassan ideje volt lefeküdni. Egy zuhanyzó volt, négy ember számára. Én fürödtem utoljára, mivel arra gondoltam, hogy úgy nem fognak majd siettetni. Vagy húsz percig álldogáltam a zuhany alatt. Szerettem, ahogy a víz a forró nyakamba zúdul, és a melegség végigjárja a testemet. Utáltam, amikor kiléptem a zuhanyzókabinból, és megcsapott a hideg. De azt hiszem, ezzel a legtöbb ember így van.
Úgy egyeztünk meg Emily-vel, hogy először én alszom az ágyban. Az ágy mellett volt az ablak, ami a kert felé nézett ki. Elalvás előtt még beszélgettem kicsit Emily-vel. Majd ő hamarosan elaludt, de én még ébren maradtam. Nem tudtam elaludni, mindig is nehezen jött álom a szememre. Pedig nagyon is szerettem aludni, na meg persze álmodni. Imádtam az álmaimat, akármilyen abszurdak, néha ijesztőek, és meglehetősen furcsák voltak.
Egy hirtelenen ötlet révén lementem a földszintre, a konyhába, hogy megigyak egy pohár langyos tejet, mert valamiért attól néha sikerült könnyebben elaludnom. A konyha bútorai fehérre voltak lefestve, mint ahogy a picinyke ház legtöbb bútora is. Tipikus angol, vidéki stílus volt. Egyszerű, de mégis praktikus, ez jellemezte a szobákat. Az egyik kezemmel az asztalon doboltam körmeimmel, másik kezemmel pedig a poharamat tartottam. Ahogy a tejet szürcsölgettem, a konyha fehér keretes ablakán bámultam kifelé. Az ablak a tó felé nézett. Meg akadt a szemem valamin: mintha aprócska fények világítottak volna a tó túloldalán, ahol a vidámpark is volt. A poharat letettem az asztalra, felálltam a székről. Kíváncsian közelebb léptem az ablakhoz. Nem láttam tisztán, de annyit biztosan láttam, hogy ott valami világít. De mégis mi? Ha nem a vidámpark, akkor mi lehetett volna ott? Csak fák, és gazos réteket láttunk nappal, semmi mást. Nem láttunk arrafelé házat, vagy bármilyen épületet, a vidámparkon kívül. Furcsa volt. Rendkívül furcsa.
Kedvem támadt felhúzni a cipőmet, és utána járni a dolgoknak. Elsétálni a parkig, és körülnézni, és felderíteni a fénypontok forrását. Magamban szinte biztos voltam benne, hogy a vidámparktól jönnek a fények. Valami viszont azt súgta, hogy az rossz ötlet elmenni oda. Anyáék engedélye nélkül nem lett volna helyes. Megpróbáltam belenyugodni, és beletörődni, hogy kénytelen vagyok a házban maradni este. Visszaléptem az asztalhoz, megittam a tej maradékát, majd elmosogattam.
Anyáék előre megterveztek egy csomó kirándulóútvonalat a környéken, hiszen az erdők hatalmas rengetegében akadt pár bejárni való túraösvény számunkra. Reggeli után csomagoltunk egy csomó szendvicset, felvettünk kényelmesebb, sportos ruhákat, túrabakancsot, és nekivágtunk az aznapra megbeszélt útnak. Szerettem kirándulni, így az egész nap remekül telt. A túra több órás volt, a végére meglehetősen elfáradtam. Késő délután értünk haza, még nem sötétedett be. Otthon - vagyis a kibérelt házban - olvasgattam, ugyanis hoztam pár jó kis könyvet. Hallottam, hogy Paula becsöngetett, és benézett, hogy minden rendben van-e. Azt hiszem, az ő hangját még három házzal arrébb is hallani lehetett. Majd mikor azon kaptam magam, hogy alig látok, mert besötétedett, felkapcsoltam a villanyt, és eszembe jutott valami. Tegnap sötétedés után láttam fényeket a tó túloldala felől. Ki tudja, lehet, hogy minden este világítanak onnan. Felpattantam a fenti hálószobánkban lévő régi karosszékből, amin eddig elkényelmesedve üldögéltem a könyvemet olvasva. Lerobogtam a lépcsőn, egyenes anya felé.
- Anya, támadt egy remek ötletem! Este levezetésképpen sétálhatnánk egy kört a tó körül! - pattogtam élénken, anya pedig értetlenül, kicsit aggódva méregetett.
- De már sötét van. Nem látnánk semmit, nincs kivilágítva, nincsenek a tó körüli út mentén lámpák.
- Na és? Van zseblámpánk! - legyintettem - Légyszi anya, légysziiii - nyávogtam, majd később észbe kaptam, hogy ez rossz ötlet volt, hiszen anya utálta a nyafogást.
- Karla, hihetetlen, hogy te mindig ilyen abszurd ötletekkel rukkolsz elő - csóválta meg a fejét anya.
- De kérlek, a kedvemért!
- Rendben van. Emily úgyis azt mondta, hogy a tegnapi sétánknál elhagyta valahol a karkötőjét. Bár ilyen sötétben nincs sok esély arra, hogy megtaláljuk, de azért sétálhatunk egyet - mosolygott rám kedvesen anya, mire én örömömben a nyakába ugrottam, és jó erősen megöleltem.
Anya összetoborozta a többieket. Apa lelkes volt, Emily szintén, mert remélte, hogy még aznap viszontláthatja a karkötőjét. Értékes darab volt számára, hiszen a barátjától kapta, akivel már másfél éve együtt voltak. Vettünk magunkhoz két zseblámpát, és indultunk is. Az egyik lámpa nálam, a másik pedig Emily-nél volt. Amint kiértünk, elégedetten mosolyodtam el. A fények újra világítottak, és anyáék is észre vették. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi világít, és kicsit gyorsabban kezdtünk el sétálni, mint az az előtti nap nappal. Ahogy egyre közelebb értünk, egyre bizonyosabbá vált, hogy a vidámpark fényei égnek. Nem, nem a képzeletünk játszott velünk, és nem is holmi titkos erdőlakók házai ragyogtak a fák között.
Izgatottan szökdécseltem anyáék mellett, mint egy játékos kislány. Emily lázasan keresgélte a karkötőjét, ide-oda világított a zseblámpájával, és többször is meg kellett állnunk miatta, mert lemaradt. Anyáék pedig azt tippelgették, hogy miért jön fény a vidámpark felől. Sok mindent mondtak, de egyik sem tűnt túl jónak, mindegyik valószerűtlen volt. Fokozódott a kíváncsiság. Mikor már egészen közel értünk, a mező másik oldalán állhattunk. Tisztán lehetett látni: a játékok jártak, és annak, hogy szétestek volna, vagy megrongálódtak volna, semmi nyoma nem volt már. Épek voltak, csillogtak-villogtak, mozogtak. Rendesen működtek. Alig akartam hinni a szememnek, és ahogy a család többi tagjára sandítottam, láttam, hogy ők is hasonlóképp meg vannak döbbenve. Hihetetlen volt az egész, nincs más jó szó rá, teljesen leblokkoltam.
- Csípj meg! - suttogta a tesóm álmélkodva, csillogó szemmel bámulva a fényes vidámparkot.
Jó nagyot csíptem belé.
- Aúú! - kiáltott fel.
Anya és apa szótlanul állt, úgy tűnt szó szerint beléjük akadt a szó.
- Menjünk be! - jelentettem ki hirtelen.
Vacsora után, egy fél órára mindenki félrevonult, és lenyugodott. Anya utána társasozni összehívta a családot, én pedig szememet forgatva ugyan, de belementem. Úgy gondoltam, épp elég volt aznapra a családi programokból. De úgy tűnt, abból sosem elég. A játék unalmasan hosszas volt. Pedig van, amikor szerettem a Scrabble-t. Csakhogy most béna voltam, és nem is koncentráltam igazán. Semmi jó szó nem jutott eszembe, csak bámultam a betűkártyákat, és közben teljesen máson gondolkodtam. Egész pontosan vidámparkon. Elképzeltem, hogy kiszökök minden reggel, és feltérképezem az utazásunk végére az egészet, felkutatom minden eldugott zeg-zugát, és a hét végére pedig már teljesen kiismerem magam ott. Magam sem értettem, miért vonzott ennyire a vidámpark. De vonzott, borzasztóan. Hívogató volt az a furcsa légkör, ami körülvette az egészet. Volt egy bizonyos atmoszférája, ami azt sugallta, "Deríts fel, rengeteg titkot tartogatok!".
A játék végén összeadtuk a pontokat, és nem meglepő módon nekem lett a legkevesebb. Nem csodálkoztam, valóban elkalandoztam picit. Apa nyert, hiszen a háromszoros szóértéket kétszer is sikerült megszereznie. Egyébként nálunk volt az Angol Szókincstár nevű könyv, hiszen mindig találtunk valami vitatható szavat, aminek a létezését egyesek nem akarták elfogadni, csak ha a saját szemükkel látták. Ebből is sokszor adódott vita, még úgyis, ha nálunk volt a Szókincstár.
Utána pedig lassan ideje volt lefeküdni. Egy zuhanyzó volt, négy ember számára. Én fürödtem utoljára, mivel arra gondoltam, hogy úgy nem fognak majd siettetni. Vagy húsz percig álldogáltam a zuhany alatt. Szerettem, ahogy a víz a forró nyakamba zúdul, és a melegség végigjárja a testemet. Utáltam, amikor kiléptem a zuhanyzókabinból, és megcsapott a hideg. De azt hiszem, ezzel a legtöbb ember így van.
Úgy egyeztünk meg Emily-vel, hogy először én alszom az ágyban. Az ágy mellett volt az ablak, ami a kert felé nézett ki. Elalvás előtt még beszélgettem kicsit Emily-vel. Majd ő hamarosan elaludt, de én még ébren maradtam. Nem tudtam elaludni, mindig is nehezen jött álom a szememre. Pedig nagyon is szerettem aludni, na meg persze álmodni. Imádtam az álmaimat, akármilyen abszurdak, néha ijesztőek, és meglehetősen furcsák voltak.
Egy hirtelenen ötlet révén lementem a földszintre, a konyhába, hogy megigyak egy pohár langyos tejet, mert valamiért attól néha sikerült könnyebben elaludnom. A konyha bútorai fehérre voltak lefestve, mint ahogy a picinyke ház legtöbb bútora is. Tipikus angol, vidéki stílus volt. Egyszerű, de mégis praktikus, ez jellemezte a szobákat. Az egyik kezemmel az asztalon doboltam körmeimmel, másik kezemmel pedig a poharamat tartottam. Ahogy a tejet szürcsölgettem, a konyha fehér keretes ablakán bámultam kifelé. Az ablak a tó felé nézett. Meg akadt a szemem valamin: mintha aprócska fények világítottak volna a tó túloldalán, ahol a vidámpark is volt. A poharat letettem az asztalra, felálltam a székről. Kíváncsian közelebb léptem az ablakhoz. Nem láttam tisztán, de annyit biztosan láttam, hogy ott valami világít. De mégis mi? Ha nem a vidámpark, akkor mi lehetett volna ott? Csak fák, és gazos réteket láttunk nappal, semmi mást. Nem láttunk arrafelé házat, vagy bármilyen épületet, a vidámparkon kívül. Furcsa volt. Rendkívül furcsa.
Kedvem támadt felhúzni a cipőmet, és utána járni a dolgoknak. Elsétálni a parkig, és körülnézni, és felderíteni a fénypontok forrását. Magamban szinte biztos voltam benne, hogy a vidámparktól jönnek a fények. Valami viszont azt súgta, hogy az rossz ötlet elmenni oda. Anyáék engedélye nélkül nem lett volna helyes. Megpróbáltam belenyugodni, és beletörődni, hogy kénytelen vagyok a házban maradni este. Visszaléptem az asztalhoz, megittam a tej maradékát, majd elmosogattam.
***
Másnap reggel, mikor együtt reggeliztünk mind a négyen az asztalnál, nagy dilemmába voltam. Fontolóra vettem ugyanis, hogy elmondjam-e anyáéknak, amit tegnap este láttam. Nem volt nagy dolog, de én mégis azt csináltam belőle. Arra gondoltam, hogy nem hinnének nekem, és anya végleg eltiltana a vidámparktól. Így inkább hanyagoltam a dolgot.Anyáék előre megterveztek egy csomó kirándulóútvonalat a környéken, hiszen az erdők hatalmas rengetegében akadt pár bejárni való túraösvény számunkra. Reggeli után csomagoltunk egy csomó szendvicset, felvettünk kényelmesebb, sportos ruhákat, túrabakancsot, és nekivágtunk az aznapra megbeszélt útnak. Szerettem kirándulni, így az egész nap remekül telt. A túra több órás volt, a végére meglehetősen elfáradtam. Késő délután értünk haza, még nem sötétedett be. Otthon - vagyis a kibérelt házban - olvasgattam, ugyanis hoztam pár jó kis könyvet. Hallottam, hogy Paula becsöngetett, és benézett, hogy minden rendben van-e. Azt hiszem, az ő hangját még három házzal arrébb is hallani lehetett. Majd mikor azon kaptam magam, hogy alig látok, mert besötétedett, felkapcsoltam a villanyt, és eszembe jutott valami. Tegnap sötétedés után láttam fényeket a tó túloldala felől. Ki tudja, lehet, hogy minden este világítanak onnan. Felpattantam a fenti hálószobánkban lévő régi karosszékből, amin eddig elkényelmesedve üldögéltem a könyvemet olvasva. Lerobogtam a lépcsőn, egyenes anya felé.
- Anya, támadt egy remek ötletem! Este levezetésképpen sétálhatnánk egy kört a tó körül! - pattogtam élénken, anya pedig értetlenül, kicsit aggódva méregetett.
- De már sötét van. Nem látnánk semmit, nincs kivilágítva, nincsenek a tó körüli út mentén lámpák.
- Na és? Van zseblámpánk! - legyintettem - Légyszi anya, légysziiii - nyávogtam, majd később észbe kaptam, hogy ez rossz ötlet volt, hiszen anya utálta a nyafogást.
- Karla, hihetetlen, hogy te mindig ilyen abszurd ötletekkel rukkolsz elő - csóválta meg a fejét anya.
- De kérlek, a kedvemért!
- Rendben van. Emily úgyis azt mondta, hogy a tegnapi sétánknál elhagyta valahol a karkötőjét. Bár ilyen sötétben nincs sok esély arra, hogy megtaláljuk, de azért sétálhatunk egyet - mosolygott rám kedvesen anya, mire én örömömben a nyakába ugrottam, és jó erősen megöleltem.
Anya összetoborozta a többieket. Apa lelkes volt, Emily szintén, mert remélte, hogy még aznap viszontláthatja a karkötőjét. Értékes darab volt számára, hiszen a barátjától kapta, akivel már másfél éve együtt voltak. Vettünk magunkhoz két zseblámpát, és indultunk is. Az egyik lámpa nálam, a másik pedig Emily-nél volt. Amint kiértünk, elégedetten mosolyodtam el. A fények újra világítottak, és anyáék is észre vették. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi világít, és kicsit gyorsabban kezdtünk el sétálni, mint az az előtti nap nappal. Ahogy egyre közelebb értünk, egyre bizonyosabbá vált, hogy a vidámpark fényei égnek. Nem, nem a képzeletünk játszott velünk, és nem is holmi titkos erdőlakók házai ragyogtak a fák között.
Izgatottan szökdécseltem anyáék mellett, mint egy játékos kislány. Emily lázasan keresgélte a karkötőjét, ide-oda világított a zseblámpájával, és többször is meg kellett állnunk miatta, mert lemaradt. Anyáék pedig azt tippelgették, hogy miért jön fény a vidámpark felől. Sok mindent mondtak, de egyik sem tűnt túl jónak, mindegyik valószerűtlen volt. Fokozódott a kíváncsiság. Mikor már egészen közel értünk, a mező másik oldalán állhattunk. Tisztán lehetett látni: a játékok jártak, és annak, hogy szétestek volna, vagy megrongálódtak volna, semmi nyoma nem volt már. Épek voltak, csillogtak-villogtak, mozogtak. Rendesen működtek. Alig akartam hinni a szememnek, és ahogy a család többi tagjára sandítottam, láttam, hogy ők is hasonlóképp meg vannak döbbenve. Hihetetlen volt az egész, nincs más jó szó rá, teljesen leblokkoltam.
- Csípj meg! - suttogta a tesóm álmélkodva, csillogó szemmel bámulva a fényes vidámparkot.
Jó nagyot csíptem belé.
- Aúú! - kiáltott fel.
Anya és apa szótlanul állt, úgy tűnt szó szerint beléjük akadt a szó.
- Menjünk be! - jelentettem ki hirtelen.
Hali! Nagyon tetszik a blogod, várom a következő részt :)
VálaszTörlés