01. Érkezés

  Nem sokat kellett utazzunk kocsival, alig három órát. Én ennél sokkal hosszabb kocsiutakon is voltam már, így nekem a három óra abszolút kellemesnek tűnt. Emily mini DVD-lejátszóján megnéztünk egy könnyed romantikus vígjátékot, amit elsősorban ő akart megnézni, én meg csak unalomból néztem vele. Nem szerettem az effajta egyszerű, kiszámítható filmeket, amikbe néha nagyon lapos és primitív poénokat tesznek bele. Amikor már nagyon untam, kihúztam, majd át dugtam a telefonomba a fülhallgatót, és zenét hallgatva bámultam ki az ablakon. Bámultam a már-már sárguló fákat az út mentén, és csodálkozva néztem a kék eget. A nap hét ágra sütött, legalábbis a megszokott angliai időhöz képest mindenképp. Szerettem a napsütést, az esőt, de még az egyszerű felhős időt is, az időjárásban mindig megláttam a szépet. Ellentétben nagyon sok mindennel, mint például a külsőmmel.

 Majd lassacskán beértünk a kis faluba, ahol érdeklődve tapadtam az ablakra. A tesóm megcsóválta a fejét, látva, ahogy az arcomat az ablakhoz nyomom, mire én csak nevettem. Emily mindig azt mondogatta, hogy lehet, hogy vicces vagyok és jófej, de sosem lesz férjem. Elszontyolodva húzottam el az ablaktól. Letörölgettem a rajta lévő arcom nyomát, és a falu házait néztem. Tipikus angol kis falucska volt, zöld füves kertekkel, és aranyos kis téglaházakkal. Anya már lelkesen magyarázott, hogy ő is ilyen kertet szeretne, tele virágokkal, és majd ha kiköltözünk a kertvárosba, nekünk is ilyen lesz. Hiszen egyenlőre a belvárosban laktunk, a lakás nagy volt, csak nem volt kertje. Anyáék már régóta tervezgették, hogy elköltözünk a külvárosba.

  Majd a falu másik szélére érve egy tóhoz értünk, és amellett volt a szállásunk. South Street 14-es szám alatt volt a ház. Cseppet sem tűnt szállodának, esetleg apartmannak, bár egy ilyen kedves, eldugott kis helyen nem is tudtam volna elképzelni. Valószínűleg errefelé nem sok turista járt. Apa lelassított a kocsijával, majd leparkolt. Kiszálltunk a kocsiból, Emily felnyitotta a csomagtartót. Felvettünk pár cuccot, és elindultunk a kapu felé. Anya csengetett. Vártunk. Pár perc múlva kijött egy festett, élénkvörös hajú, ötven év körüli nő, akinek az egész arcán több festék lehetett, mint a gyermekkori kifestőkönyveimben. A rikító kék színű testhez álló ruhája, meg az egész megjelenése, annyira nem illett a környékhez, hogy gyanítani kezdtem, hogy a nő nem helybéli. Látszott rajta, hogy nem "mai gyártmány", és nem is épp a legkarcsúbb, de ettől függetlenül elég hivalkodóan öltözködött, ami számomra visszataszító volt. Kitipegett az ajtón a magassarkújában, és végigment a kerten. Már messziről integetett nekünk, mosolyra húzva pirosra rúzsozott száját. Anya lelkesen integetett vissza, én pedig Emily-re sandítottam, aki hasonló szemmel méregette a nőt, ahogy én is. Ő gondolom úgy tekintett rá, mint egy divatkatasztrófára.

 - Óóóó, ti lennétek Sherwood-ék? - kérdezte jó hangosan, pedig már bőven hallótávolságon belül volt.
- Igen, igen! - bólogatott lelkesen anya, aki általában mindig örvendezett, ha új emberekkel találkozhatott.
- Igazán örvendek, Paula vagyok - mondta, majd kinyitotta a kaput, és szépen sorra kezet nyújtott mindenkinek. Legutoljára velem fogott kezet, és akkor vettem észre, hogy mekkora műkörmei vannak. Azok már nem is körmök, hanem színes, csilivili karmok voltak.

- Paula Daffodil Owens a teljes nevem, és én lennék a ház tulajdonosa. Tehát, gondolom te vagy Clover Sherwood, aki felvette velem a kapcsolatot. Tudod, igazán hálás vagyok, amiért végre hasznomra lehet ez a ház. Még édesanyámé volt, de amióta az enyém, egyszerűen nem tudom eladni. Kiköltöztem Swindon-ba, hiszen nem akarok ilyen eldugott helyen lakni, de senki sem akarja meg venni ezt az átkozott házat. Így roppantmód örülök annak is, hogy valaki egy hétre kiveszi. Végre! - hadarta a nő, elmesélve olyan lényegtelen információkat, amire senki sem volt kíváncsi. Legalábbis én biztosan nem.

- Ugyan kérem, mi köszönjük. Bűbájos kis falu ez, örömünkre szolgál, hogy itt lehetünk - mondta anya és villantott egy elragadó mosolyt - Távol, a városok zajaitól, ez egy kész csoda. A levegő is, egyszerűen fantasztikus - csevegett bájosan, és ráérősen.
- Igen, valóban... Csak hát, én itt nem tudnék hosszútávon élni, mivel érti, itt nincsen semmi. Az ég világon semmi! Roppant unalmas, egy idő után.

  Egy kis idő után mindannyian bementünk a házba a csomagjainkkal. Behoztuk az összeset az előszobába, majd Paula tartott egy rövidke kis körbevezetést. Elég rövid volt, mivel a ház meglehetősen kicsi és szűkös volt, de azért hangulatos. Miután minden szobát megmutatott, anya leállt vele beszélgetni. Én és Emily felmentünk az emeletre, ahol a mi közös hálószobánk volt. Egyetlen egy egyszemélyes ágy jutott kettőnknek, meg egy matrac. Mivel hét éjszakát aludtunk volna ott, nem tudtunk igazságosan megegyezni. Én azt akartam, hogy én aludjak az ágyon négyszer, ő pedig háromszor, de ő ezt pont fordítva akarta természetesen. Végül kőpapírollóval eldöntöttük, hogy ő alszik az ágyon többször. Mindig is béna voltam a kőkapapírollóban.

  Kicsomagoltunk a bőröndjeinkből. Paula elbúcsúzott, és le is lépett. Épp ebédidő volt. Anyáéknak az az ötlete támadt, hogy a szendvicseket amiket csomagolt, vigyük ki a tópartra, és piknikezzünk. Mivel mindannyian díjaztuk az ötletet, ki is mentünk, a háztól alig pár lépésnyire lévő partra sétáltunk. Ahogy ettük a szendvicseket, mindannyian kicsit el voltunk kápráztatva. Varázslatos volt az egész. A zöld fű, a tó, a napsütés. Olyan volt, mintha tavasz lenne, pedig október vége fele nem éppen ilyen szokott lenni az idő. Csodálatos volt.

  A tesóm a suliáról mesélt, meg a szokásos dolgokról. Főleg ő beszélt, anyáék pedig reagáltak arra, amit mondott. Én csendben eszegettem, és a tavat bámultam. Nem volt olyan nagy, de azért nem mondanám, hogy hipp-hopp átúsztam volna a túloldalra. A másik oldalon megpillantottam valamit: egy óriáskerék körvonala rajzolódott ki. Ahogy jobban szemügyre vettem, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy az egy óriáskerék. Mellette pedig hullámvasutak kacskaringós építménye állt, és egyéb vidámparki játékszerek. Felcsillant a szemem, és akár egy kisgyerek, teljesen fellelkesedtem. Vidámpark? Kihagyhatatlan!

- Nézzétek, az ott nem egy vidámpark? - kérdeztem a túloldalra mutatva.
 Anyáék - akik eddig háttal ültek a tónak - megfordultak, és szemügyre vették az általam vidámparknak feltételezett helyet. Azt mondták lehet, hogy igazam van, és ha van kedvem, akkor elsétálhatunk együtt oda. Hiszen ezért jöttünk, hogy sétáljunk, kiránduljunk, és kipihenjük magunkat.

  Mivel mindenki jó ötletnek találta, hogy körbejárjuk a tavat, így el is sétáltunk a vidámparkig. Ahogy közeledtünk, már egész messziről lehetett látni, hogy az óriáskerék, és minden egyéb játék is rettentő rozsdás, és régi. Évek óta, vagy évtizedek óta nem használta senki. Csak ott állt, magányosan, elhagyatottan, és hagyta, hogy az idő megegye. Nem közvetlenül a tó mellett volt a vidámpark. A tó körül volt egy sétaút, és mivel közelebbről meg akartuk nézni, le kellett térjünk az útról. Átvágtunk egy gazos tisztáson, és annak a végében volt a kapu. Jó nagyba fel volt rá írva: "Metus Theme Park". 

  A kapun nem volt lakat, mindössze csak be volt csukva. Emily már akkor nyafogott, mikor a tisztáson át kellett vágnunk. Tudtam, hogy nem sok kedve lenne körülnézni, vagy bemenni a kapun. De számomra rendkívül hívogató volt az egész. Ugyan a park nagy részét fák fedték, azt viszont láttam, hogy elképesztően nagy. Az egész annyira izgalmas volt, fel akartam fedezni. Olyan volt, mint egy nagy játszótér, kalandpark. Mindig is kicsit gyerekes voltam, és Emily-hez képest vadócabb, bizonyos szempontból fiúsabb. Ő a divatmagazinokat gyűjtötte, én pedig a krimis, gyilkosos könyveket. Ő mindig feltakarította a szobáját, kicsit tisztaságmániás is volt, én pedig hanyag voltam, és rendetlen. Mégis, többnyire nagyon is jól kijöttünk.

- Anya, hadd menjek be egy picit! - kértem meg anyát.
- Nem lenne túl jó ötlet. Ez biztos magánterület, attól még, hogy a kapu nincs belakatolva, nem azt jelenti, hogy be lehet menni... - csóválta meg a fejét anya.
- Clover, ugyan már, szívem. Nyugodtan bemehet Karla egy picit, persze, csak felügyelettel - állt mellém apa, mire egy hálás mosolyt villantottam rá.
- De ez az izé ősrégi! Simán leomolhat, vagy akármi... - ellenkezett anya továbbra is.

  Nem tudtam mit mondani. Így hát próbáltam elképesztően édes fejet vágni, és úgy kérni meg őt.
- Légyszi anya - mondtam vékony hangon, kiskutyatekintettel.
- Nem. Semmi kedvem bemenni - utasított vissza anya továbbra is.
  Eközben Emily a telefonját nyomkodta, gondolom a 3G mobilkapcsolat csodájával még itt is tudott kommunikálni a barátaival.
- És ha mi ketten bemegyünk Karla-val, és ti Emily-vel hazamentek? - kérdezte apa.

  Még egy ideig győzködnünk kellett anyát, de apa segítségével jóval könnyebben ment, mintha egyedül próbálkoztam volna. Végül Emily és anya hazaindult, én meg apa pedig kinyitottuk a rozsdától nyikorgó kaput, és beléptünk a vidámpark ajtaján. Egyszerre volt varázslatos, félelmetes, és szomorú. Varázslatos volt, mert elbűvölő volt, ahogy a fák lombjain átszűrődött a nap, és megvilágította a játékokat. Félelmetes volt, mert például hátborzongató látványt nyújtott pár kiállított, eredetileg aranyos állatfigura, amiknek leesett a szeme, karja, vagy akármije. Szomorú volt, mert ha belegondoltál, itt több évvel ezelőtt gyerekek játszottak, és vidáman használták a játékokat. Ma pedig csak egyedül porosodnak, magányosan, egymagukban. Vajon miért zárhatott be, töprengtem. Hiszen olyan nagy volt, és látszólag remek játékok voltak.

  Sajnos csak nagyon az elejéig sétáltunk el a parknak, mert apa nem engedett tovább. Azt mondta, tényleg veszélyes, és jobb lesz, ha visszafordulunk. Megelégedtem azzal a kevéssel, amit láttam, és egész könnyen beletörődtem, szót fogadtam. Hiszen apa nélkül még annyit sem láthattam volna. Ahogy kifele haladtunk, megakadt a szemem valamin. Egy foltos macskán, aki épp a kerítésen mászott át. Aranyos volt, a szőre fekete-és fehér foltos volt. Ügyesen és gyorsan jutott át a túloldalra.

  Majd kiértünk, becsuktuk az ajtót, és egy utolsó pillantást vetettem a vidámparkra. Arra gondoltam, biztos szép lehetett fény korában, és jó lenne látni, ahogy újra megnyitja kapuit. Majd apa átkarolt, nyomott egy puszit a homlokomra, és nyugodtan sétáltunk hazafelé. Egész hangulatos volt, és meglepő módon nyugodtan beszélgettünk anélkül, hogy vitába torkollt volna a beszélgetés.

Get free premium widgets for your blog and website.