Hosszas órákig baktattunk a föld alatt, tökéletesen elrejtőzve az okulinonok elől. Alish magyarázott nekem valami olyasmiről, hogy azért nem teljesen biztonságos az alagút sem, mert az okulinonok egyszerűen érzik az idegenek közellétét. Azaz az enyémet. Ez olyasmi lehetett, mint a rendőrkutyáknál a szaglás, legalábbis erre asszociáltam. Én voltam a bűnöző, ők a kopók, a rendőrök pedig az okulinonok vezére. Csakhogy én semmit nem követtem el, csupán csak annyit, hogy egy véletlen szerencsétlenség folytán belecsöppentem a világukba. Nem értettem, hogy miért akartak elkapni.
- De miért pont engem üldöznek? - kérdeztem halk, vékony hangon.
Alish, aki eddig előttem kullogott, mert egy keskenyebb résznél voltunk, most hátrafordult. Ahogy a fejét megrántotta, a két hosszú fonott copfja könnyedén fellebbent.
- Azt akarják, hogy közéjük tartozz - mondta titokzatosan, mire én csak még kíváncsibb lettem.
- Közéjük? Ezt hogy érted? - értetlenkedtem tovább.
Úgy tűnt nem szívesen beszélt volna róla bővebben, de engem nem hagyott nyugodni a téma, így ha azon múlt volna, akár egész úton nyaggattam volna.
- Nehéz ezt így elmondani. Azt szeretnék, hogy te is okulinon legyél. Egykoron ők is pont olyanok voltak, mint te. Szép nagy szemeik voltak, mint neked. Ők is emberek voltak, saját élettel, családdal, mindennel. Ők is a másik világból jöttek ide - mesélte szomorúan.
- De hát miért lettek ilyenek?
Alish-t látszólag zavarta a tudatlanságom, és kicsit megvetően nézett rám. Pedig nem tehettem róla. Mindenesetre végül beadta a derekát, és részletes mesélésbe fogott.
Alish-t látszólag zavarta a tudatlanságom, és kicsit megvetően nézett rám. Pedig nem tehettem róla. Mindenesetre végül beadta a derekát, és részletes mesélésbe fogott.
- Metus kapzsisága miatt. Mikor rájött, hogy mások szeme világát elfogyasztva új erőket nyerhet, olyanokat láthat, mint amiket mi itteni lakosok sosem, odacsalta a látogatókat, és átverte őket. Egyre erősebb és erősebb lett, teljesen függő lett, és hataloméhes. Nem volt ez mindig így. Vidám, kellemes hely volt ez a vidámpark. Nappal dolgoztunk az embereknek, rengetegen jártak ide, gyerekek, felnőttek, mindenki. Szíves fogadtatásban részesültek, és kipróbálhatták az összes játékot, szórakozhattak, jól érezték magunkat. Márpedig ha a vendégek örültek, mi is örültünk. Rég volt ez, nagyon rég. Én akkor igazából még meg sem születtem. Aztán egyre kevesebben és kevesebben jöttek. Akkortájt vált Metus mohóvá, és akkor történt minden rossz. Azt hiszi, ha elég embert szerez, egy nap átmehet a ti világotokba. Azóta egyre furcsább dolgok történnek itt. Metus mindent megtesz, hogy friss húst szerezzen, és hogy minél több embert húzhasson csőbe. Ez a világ, már nem jó hely. Nem csak nektek nem való, de már nekünk se nagyon.
Megborzongtam. Lehet, hogy félreértelmeztem, de elsőre úgy fogtam fel a Metussal kapcsolatos helyzetet, hogy ez az ember, vagy akárki, szemgolyókat eszik. Mivel többnyire vizuális típus vagyok, elszörnyedve képzeltem el, ahogy valaki kivájja mások szemét, majd mint egy ízletes kókuszgolyót, bekapja, és jóízűen megrágcsálja a szájában. Visszataszító egy jelenet.
- Mit gondolsz, látom még valaha a szüleimet és a testvéremet? - jutott eszembe a családom.
Ekkor Alish az ajkába harapott, és furcsamód meggyorsította a lépteit. Nem tetszett nekem a viselkedése, feltűnően kerülte a család-témát. Kezdtem sejteni, hogy nem valószínű, hogy megmenthetem őket. De nélkülük nem akartam elhagyni a vidámparkot. Úgy éreztem, hogy én tehetek az egészről. Az én hibámból kerültek ide. Én nyaggattam őket folyton, hogy jöjjünk ide. Ők nem akarták ezt, csak a kedvemért csinálták. S mégis, most ők tűntek el, és én járkáltam szabadon a föld alatt.
Sok-sok óra elteltével megérkeztünk Alish lakásához. Az alagút ott eleinte csak kiszélesedett, majd egy kisebb földalatti terembe értünk, melynek a közepén egy hatalmas fa állt. Egy fa, aminek a föld alatt nem csak a gyökerei voltak, hanem a törzse is. Annak a gyökerei az alagút alá fúródtak. Hatalmas volt, épp akkora, hogy a belsejében egy ház legyen. Pont, mint a mesékben, ahol a fa belsejében élnek a tündérek. Alish is, a szememben egy tündér volt, hiszen nem tagadom, gyönyörű volt az arca, és az, hogy ilyen segítőkész volt, még tündéribbé tette.
Az óriási fa körül volt fű is, ami a föld alatt szintén furcsának tűnt, pláne, hogy akkor a pázsit nem érheti napfény, az ottani viszont mégis élénkzöld volt. A gyepen pár állatka játszott, némelyik számomra teljesen ismeretlen fajú volt. Volt nyuszi, sün, hód, mindenféle, nem annyira nagy darab, apró állat. Volt pár fehér szőrmók is, amik gömbölyűek voltak, és vékony hangjukkal aranyosan sípoltak. Volt ott minimedve is, ami azt hiszem az én világomban nem létezett, olyan aprócska volt, de mégis, egy barna medve tökéletes mása volt, csak lekicsinyítve. A fa törzsén volt pár ablak, és egy ajtócska. Volt még ott egy terasznak mondható emelvény is, ahol egy fapad és egy asztal állt. Az asztalon hevert pár idő rágta papírlap, és sok-sok színes ceruza.
Alish-t követve elindultam a fa törzsén látható rozoga kis ajtó felé, ami a háza bejárata volt. Már az ablakból bepillantást nyerhettem kicsit a ház belsejébe, de leginkább akkor vehettem szemügyre, mikor beléptem az ajtón. A fa belseje nagyobb volt, mint aminek kívülről ítéltem. Több emeletre volt felosztva, roskatag lépcső vezetett fel a többi emeletre. A földszint egészen tágas volt. Ott volt a nappali, ami egy bőrkanapészerű ülőalkalmatosságból állt, egy hatalmas szőrős szőnyegből, ami egy hajdani hatalmas állat bőre lehetett. A kanapé előtt egy asztalka volt, rajta egy bögrével. A nappali mellett volt pár fapult, és pár fából készült edény rajta, amiből arra ítéltem, hogy az a konyha. Továbbá ott volt még egy régies sütőnek tűnő valami, ami inkább egy kemencéhez hasonlított. A többi szintet egyenlőre még nem láthattam. A falon kitömött állatfejek bámultak vissza rám, és pár rajz is ki volt szegezve. A rajzok színesek voltak, és őszintén szólva, nem voltak a legjobbak. Egy óvodás kézügyességéhez lehetett hasonlítani leginkább. Emellett rengeteg növény lepte el az egész helyiséget, a falon többféle kúszónövény nőtt, a földön pedig cserépbe helyezett virágok sorai voltak a fal mellé állítva.
- Üdvözlet az otthonomban, Karla! - tárta szét a karját Alish mosolyogva - Kérsz valamit enni? Tegnap fogtam lovat, én elég éhes vagyok, szerintem megsütöm. Kérsz esetleg belőle? Ehetnél hozzá munszt, jót tenne neked!
- Mi az a munsz?
- Butus - csóválta meg a fejét.
Elindult a konyha felé anélkül, hogy levette volna a bőrbakacsát, ezért arra következtettem, hogy ez nem épp olyan hely, ahol a küszöböt átlépve le kell venni a lábbelit. Viszont mégis olyan bátortalan voltam, így inkább maradtam közvetlen az ajtó előtt, és onnan figyeltem a könnyedén szökdécselő lányt. A pult egyik rekeszéből előhúzott egy tál valamit. Úgy nézett ki, mint egy kenyér, csak nem volt héja, tehát tulajdonképpen a kenyérbél volt. Felém nyújtotta a tálat, én pedig egy bizonytalan, lassú mozdulattal a fatálca felé nyúltam. Csíptem egy darabot a masszából, majd a számba raktam. Meglepően finom volt, olyan volt mint a frissen sütött kenyér, de mégis kicsit édeskés volt. Nagyon puha és ízletes volt, így mohón megrágtam, és már kértem is a következő adagot. Alish viszont elhúzta a tálat, és azt mondta, majd a lóhús mellé.
- Nem igazán szeretem a lóhúst - vallottam be.
Tulajdonképpen undorodtam attól, hogy lovat egyek. Kiskoromban még lovagolni is jártam, tíz éves koromban pacimániás voltam, gyűjtöttem mindent, ami pónis, vagy lovas. A gondolat, hogy megegyem a húsát, akár sütve, akár rántva, egyszerűen borzasztóan taszított.
Alish megrökönyödve nézett rám, amint vallomást tettem.
- NEM SZERETED?! - akadt ki, és ahogy így hirtelen felkiáltott, én megrezzentem, úgy megijedtem. - Pedig az a legzamatosabb, legszaftosabb állat!
- Ez nem igaz. A csirkehús vagy a malachús sokkal finomabb. A ló arra jó, hogy megüld, nem pedig arra, hogy megegyed! - ellenkeztem.
- Ne viccelj, csak a körhinták lovait szokás megülni! - kacagott Alish.
- Mifelénk nem - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Mifelénk viszont igen! De tudod mit, nálatok biztos nem olyan finomak a lovak, mint itten. Tudod elég nehéz lovat lőni, manapság már olyan kevés van belőlük, és ha van is, fürgébbek mint akárki más. De persze nem gond, ha nem kérsz, több marad nekem - csacsogott Alish, akiről addigra már könnyen megállapíthattam, hogy elég beszédes típus, de jó értelemben. Jól esett hallgatni őt, kellemes, vidám, kicsit kislányos hangja volt.
Egy kis idő után Alish rám parancsolt, hogy ne ácsorogjak a küszöbön, és foglaljak helyet. Leültem a bőrkanapéra, ami meglepően puha volt. Gyerekes módon elkezdtem fel-le pattogni rajta, mire Alish csak nevetgélt, és megjegyezte, hogy milyen mulatságos vagyok. Alig egy órába telt, mire a konyhában tündérkedő lány elkészítette az ebédet, vagy vacsorát. Nem tudtam milyen napszak lehetett, az idő teljesen homályos volt számomra. Csak a kanapén ücsörögtem, és hallgattam Alish csicsergését, néztem, ahogy tevékenykedik a konyhában. Szépen felszolgálta a húst, és a munszt vékony csíkokra vágta. Kíváncsi voltam, milyen evőeszközökkel fogunk enni. Arra számítottam, hogy valami teljesen új dolog lesz számomra, de meglepő módon egy egyszerű kést, és villát nyomott a kezembe. A kanapénál ettük meg az ételt, de Alish mondta, hogy ez rendhagyó eset, mivel ő mindig az első emeleten szokta elfogyasztani az ételt.
- Ideje lenne megbeszélni a menekülési tervedet - jelentette be evés után.
Megborzongtam. Lehet, hogy félreértelmeztem, de elsőre úgy fogtam fel a Metussal kapcsolatos helyzetet, hogy ez az ember, vagy akárki, szemgolyókat eszik. Mivel többnyire vizuális típus vagyok, elszörnyedve képzeltem el, ahogy valaki kivájja mások szemét, majd mint egy ízletes kókuszgolyót, bekapja, és jóízűen megrágcsálja a szájában. Visszataszító egy jelenet.
- Mit gondolsz, látom még valaha a szüleimet és a testvéremet? - jutott eszembe a családom.
Ekkor Alish az ajkába harapott, és furcsamód meggyorsította a lépteit. Nem tetszett nekem a viselkedése, feltűnően kerülte a család-témát. Kezdtem sejteni, hogy nem valószínű, hogy megmenthetem őket. De nélkülük nem akartam elhagyni a vidámparkot. Úgy éreztem, hogy én tehetek az egészről. Az én hibámból kerültek ide. Én nyaggattam őket folyton, hogy jöjjünk ide. Ők nem akarták ezt, csak a kedvemért csinálták. S mégis, most ők tűntek el, és én járkáltam szabadon a föld alatt.
Sok-sok óra elteltével megérkeztünk Alish lakásához. Az alagút ott eleinte csak kiszélesedett, majd egy kisebb földalatti terembe értünk, melynek a közepén egy hatalmas fa állt. Egy fa, aminek a föld alatt nem csak a gyökerei voltak, hanem a törzse is. Annak a gyökerei az alagút alá fúródtak. Hatalmas volt, épp akkora, hogy a belsejében egy ház legyen. Pont, mint a mesékben, ahol a fa belsejében élnek a tündérek. Alish is, a szememben egy tündér volt, hiszen nem tagadom, gyönyörű volt az arca, és az, hogy ilyen segítőkész volt, még tündéribbé tette.
Az óriási fa körül volt fű is, ami a föld alatt szintén furcsának tűnt, pláne, hogy akkor a pázsit nem érheti napfény, az ottani viszont mégis élénkzöld volt. A gyepen pár állatka játszott, némelyik számomra teljesen ismeretlen fajú volt. Volt nyuszi, sün, hód, mindenféle, nem annyira nagy darab, apró állat. Volt pár fehér szőrmók is, amik gömbölyűek voltak, és vékony hangjukkal aranyosan sípoltak. Volt ott minimedve is, ami azt hiszem az én világomban nem létezett, olyan aprócska volt, de mégis, egy barna medve tökéletes mása volt, csak lekicsinyítve. A fa törzsén volt pár ablak, és egy ajtócska. Volt még ott egy terasznak mondható emelvény is, ahol egy fapad és egy asztal állt. Az asztalon hevert pár idő rágta papírlap, és sok-sok színes ceruza.
Alish-t követve elindultam a fa törzsén látható rozoga kis ajtó felé, ami a háza bejárata volt. Már az ablakból bepillantást nyerhettem kicsit a ház belsejébe, de leginkább akkor vehettem szemügyre, mikor beléptem az ajtón. A fa belseje nagyobb volt, mint aminek kívülről ítéltem. Több emeletre volt felosztva, roskatag lépcső vezetett fel a többi emeletre. A földszint egészen tágas volt. Ott volt a nappali, ami egy bőrkanapészerű ülőalkalmatosságból állt, egy hatalmas szőrős szőnyegből, ami egy hajdani hatalmas állat bőre lehetett. A kanapé előtt egy asztalka volt, rajta egy bögrével. A nappali mellett volt pár fapult, és pár fából készült edény rajta, amiből arra ítéltem, hogy az a konyha. Továbbá ott volt még egy régies sütőnek tűnő valami, ami inkább egy kemencéhez hasonlított. A többi szintet egyenlőre még nem láthattam. A falon kitömött állatfejek bámultak vissza rám, és pár rajz is ki volt szegezve. A rajzok színesek voltak, és őszintén szólva, nem voltak a legjobbak. Egy óvodás kézügyességéhez lehetett hasonlítani leginkább. Emellett rengeteg növény lepte el az egész helyiséget, a falon többféle kúszónövény nőtt, a földön pedig cserépbe helyezett virágok sorai voltak a fal mellé állítva.
- Üdvözlet az otthonomban, Karla! - tárta szét a karját Alish mosolyogva - Kérsz valamit enni? Tegnap fogtam lovat, én elég éhes vagyok, szerintem megsütöm. Kérsz esetleg belőle? Ehetnél hozzá munszt, jót tenne neked!
- Mi az a munsz?
- Butus - csóválta meg a fejét.
Elindult a konyha felé anélkül, hogy levette volna a bőrbakacsát, ezért arra következtettem, hogy ez nem épp olyan hely, ahol a küszöböt átlépve le kell venni a lábbelit. Viszont mégis olyan bátortalan voltam, így inkább maradtam közvetlen az ajtó előtt, és onnan figyeltem a könnyedén szökdécselő lányt. A pult egyik rekeszéből előhúzott egy tál valamit. Úgy nézett ki, mint egy kenyér, csak nem volt héja, tehát tulajdonképpen a kenyérbél volt. Felém nyújtotta a tálat, én pedig egy bizonytalan, lassú mozdulattal a fatálca felé nyúltam. Csíptem egy darabot a masszából, majd a számba raktam. Meglepően finom volt, olyan volt mint a frissen sütött kenyér, de mégis kicsit édeskés volt. Nagyon puha és ízletes volt, így mohón megrágtam, és már kértem is a következő adagot. Alish viszont elhúzta a tálat, és azt mondta, majd a lóhús mellé.
- Nem igazán szeretem a lóhúst - vallottam be.
Tulajdonképpen undorodtam attól, hogy lovat egyek. Kiskoromban még lovagolni is jártam, tíz éves koromban pacimániás voltam, gyűjtöttem mindent, ami pónis, vagy lovas. A gondolat, hogy megegyem a húsát, akár sütve, akár rántva, egyszerűen borzasztóan taszított.
Alish megrökönyödve nézett rám, amint vallomást tettem.
- NEM SZERETED?! - akadt ki, és ahogy így hirtelen felkiáltott, én megrezzentem, úgy megijedtem. - Pedig az a legzamatosabb, legszaftosabb állat!
- Ez nem igaz. A csirkehús vagy a malachús sokkal finomabb. A ló arra jó, hogy megüld, nem pedig arra, hogy megegyed! - ellenkeztem.
- Ne viccelj, csak a körhinták lovait szokás megülni! - kacagott Alish.
- Mifelénk nem - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Mifelénk viszont igen! De tudod mit, nálatok biztos nem olyan finomak a lovak, mint itten. Tudod elég nehéz lovat lőni, manapság már olyan kevés van belőlük, és ha van is, fürgébbek mint akárki más. De persze nem gond, ha nem kérsz, több marad nekem - csacsogott Alish, akiről addigra már könnyen megállapíthattam, hogy elég beszédes típus, de jó értelemben. Jól esett hallgatni őt, kellemes, vidám, kicsit kislányos hangja volt.
Egy kis idő után Alish rám parancsolt, hogy ne ácsorogjak a küszöbön, és foglaljak helyet. Leültem a bőrkanapéra, ami meglepően puha volt. Gyerekes módon elkezdtem fel-le pattogni rajta, mire Alish csak nevetgélt, és megjegyezte, hogy milyen mulatságos vagyok. Alig egy órába telt, mire a konyhában tündérkedő lány elkészítette az ebédet, vagy vacsorát. Nem tudtam milyen napszak lehetett, az idő teljesen homályos volt számomra. Csak a kanapén ücsörögtem, és hallgattam Alish csicsergését, néztem, ahogy tevékenykedik a konyhában. Szépen felszolgálta a húst, és a munszt vékony csíkokra vágta. Kíváncsi voltam, milyen evőeszközökkel fogunk enni. Arra számítottam, hogy valami teljesen új dolog lesz számomra, de meglepő módon egy egyszerű kést, és villát nyomott a kezembe. A kanapénál ettük meg az ételt, de Alish mondta, hogy ez rendhagyó eset, mivel ő mindig az első emeleten szokta elfogyasztani az ételt.
- Ideje lenne megbeszélni a menekülési tervedet - jelentette be evés után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése