07. A vonat

 Alish-al útnak indultunk. Azt mondta a föld alatt el tudunk menni valameddig, de majd a felszínen is kell gyalogolnunk a legközelebbi vonatállomásig. A vonat a vidámpark széle felé ment körbe, és mi pedig a közepe táján lehettünk, legalábbis Alish valami ilyesmiről magyarázott. Újabb órák hosszan tartó gyaloglás következett, amitől már kezdtem kimerülni. Alvásra lett volna szükségem, de ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak.

 Az elején még beszélgettünk, de hosszas órák elteltével már csak némán baktattunk egymás mellett, vagy néhol, ahol szűk volt az a alagút, ott csak én loholtam utána. Egy idő után Alish kijelentette, hogy ideje felmászni a fa belsején keresztül a felszínre. Ez sokkal nehezebb volt, mint a lefelé jövet, amikor csak le kellett csusszannunk, akár csak egy vízi csúszdán. Most erősen kellett kapaszkodnom, a sötét üregben az orrom hegyéig is alig láttam el. Ki volt alakítva, hogy a fa üregén belül hol van a csúszós rész, és hol van az a rész, ahol a kinövések vannak, amikbe kapaszkodni lehet. Fáradtan lihegtem minden egyes mozdulatomnál, amikor fel kellett húzzam magam a kapaszkodókon. Alish sokkal gyorsabb, ügyesebb volt, de mindig megvárt engem, és segített.

  Mikor végre felértünk, és kimásztunk a fának az ágára, körülnézhettem. Az ég sötét volt, lilás-kékes színekben pompázott. Már itt is beesteledett. Alig volt rajta egy-egy csillag, a sok felhő, ami az eget borította, eltakarta őket. Látszott a fal, ami körülvette a vidámparkot, innen már sokkal nagyobbnak tűnt, mivel közelebb voltunk hozzá. Kevesebb volt a cirkuszi sátor, sőt, itt már alig volt. A környék kihalt volt, csak egy-egy romos ház volt ott, amikről lekopott ez egykoron színes vakolat. Mikor meg akartam kérdezni, hogy merre van a vonatállomás, Alish lepisszentett, a kezét a számra tapasztotta, a fejét erősen megrázta, jelezvén, hogy véletlenül se szólaljak meg. Ezt azért nem értettem, mert itt már egy árva lelket sem láttam. Majd elkezdett kotorászni a bőrhátizsákjában. Intett, hogy kövessem. Elkezdett lefelé mászni, én pedig mentem utána.

 Leértünk a fáról, és elkezdtünk sétálni az erdős vidéken, ahol pár ház is volt. Elérkeztünk a sínekhez, ami egy régebben biztos csinos, díszesebb ház mellett volt. Volt mellette egy régi villamos. Alish a fülembe súgta, hogy a villamos nem jár, és sosem járt, a vonatállomás pedig a ház másik oldalán van.

  

 A vonatra nem sokat kellett várni, de arra a tíz percre is el kellett bújnom Alish utasítására a házban, ami a kihalt állomás mellett állt elhagyatottan. Alish előre szólt, mikor már látta a vonat két villogó lámpájának fényét, ami messziről csak két apró pöttynek tűnt a fák között. Akkor kibújhattam a házból, és együtt néztem Alish-sal a vonatot. A két apró pötty közeledett, és kezdett kirajzolódni a vonat alakja, ami egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt. Végül sípolva megérkezett. A megállóban még mindig csak mi ketten álltunk. Alish szorosan megölelt, ami elég hirtelen ért engem, de jól esett. Feltessékelt a vonatra, mikor kinyíltak a végtelen hosszúnak tűnő szerelvény ajtajai. 

  Feltápászkodtam, és az első osztályon találtam magam. Különböző kabinok voltak, amikben bíborvörös bársonyülések voltak. Minden vörös, fekete és fehér színben pompázott, a bútorok viszont sötétbarna, fából készült darabok voltak. Úgy gondoltam feltűnő lett volna, ha az első osztályon foglalok helyet, így elkezdtem hátrafelé indulni, a már elindult szerelvényen. Az utasok az első osztályban hasonlítottak egymásra: a férfiak közül sokan frakkot viseltek és cilindert, a nők pedig tollakkal díszített ruhákban kacagtak, cseverésztek. Vagonról vagonra haladtam. Az első osztálynak kevés vagonja volt, de minél alább mentem, annál több darab kocsi volt belőle. A másodosztályon már vegyesebb volt a felhozatal, és sokkal inkább tömve volt. A harmadosztályon viszont már állóhely is alig volt, és mindenféle alak megfordult ott. Ott már jellemzőbb volt az, hogy sokaknak már nem is volt emberi vonásuk. Volt ott felnőttméretű meztelen emberbaba; nyúlfejű, de mégis embertestű lény; vagy csak épp egy fekete árny, ami - vagy inkább aki - nem szerette, ha neki mentek. Tökéletes búvóhely volt számomra. 

  A sarokba tolakodtam, leültem a földre, összekuporodtam, és behunytam a szemem. Már nagyon álmos voltam. De ki kellett bírnom, résen kellett legyek. Tudtam, hogy nem láthat meg a kalauz. Az ajtók felé ki volt írva a megállóknak a neve. Ahol én szálltam fel, az az Old Shelter volt. Hunyorítva próbáltam leolvasni a többi megálló nevét. Megszámoltam, hogy a Doll állomás pontosan tizennégy megállónyira volt. Nem találtam esélyesnek, hogy egészen addig ne bukkanjon fel kalauz.

 Többször is majdnem rám tapostak, mivel a földön voltam, de már nem voltam képes állni. A fáradtság átjárta a testem. Már rég aludtam volna, ha otthon maradtam volna. Otthon. Egyre távolibbnak és emlékszerűbbnek tűnt már ez a szó. A szemhéjaim megnehezedtek, és egyre nehezebb volt őket megtartani. Nem! Ha már egyszer lecsukom a szemem, utána már kész, elalszom. Nem engedhettem meg ilyesmit magamnak. Pedig annak ellenére, hogy mindenki zajongott, hangoskodott, és elképesztően büdös is volt, én egy pillanat alatt képes lettem volna álomba szenderülni.

  A megállók között sok idő telt el, a vonat viszonylag komótosan haladt. Az úton azzal kötöttem le magam, hogy a plafonra akasztott rózsaszín, piros szemű plüssmackót figyeltem, ahogy a zötykölődés közben jobbra-balra ingadozott, majdnem fejbe verve pár utast. Talán a negyedik megállónál jártunk, amikor már nem bírtam tovább. Már azelőtt is félálomban lehettem, minden zaj már tompa volt, és a szemeim le-le csukódtak. De mikor a kép végleg elhomályosult, a hangok végleg elhalkultak, akkor nagyjából a negyedik megállónál jártunk. Pedig nem szabadott volna, de a fáradtság és bágyadtság eluralkodott rajtam. Gyenge és erőtlen voltam, nem bírtam ki. Az agyam kikapcsolt, és álomba merültem.

   Mikor magamhoz tértem, egy idős hölgy bökdösött meg. 

- Kislány, kislány! - krákogta a rekedt hangján.

- I-Igen? - nyitottam fel a szemeim bágyadtan.

  Mikor felnyitottam a szemem, és felpillantottam, már láttam, miért bökdösött a néni. Ő a mellettem lévő ülésen kötögetett, előttem pedig egy rendkívül magas férfi állt. A fején lévő sapka már majdnem a vagon tetejét súrolta. Nem volt vékony alkat, sőt, széles, termetes teste volt. Kék egyenruhát viselt, és nyakába pedig egy pénztáros táska volt akasztva. Az arca pufók volt, de nem abból a barátságos fajtából. Mogorva és szigorú volt a tekintete.

- Csak mutasd a jegyed, aranyom - rikácsolta az öreg néni a kalauz helyett.

 Megijedtem. A kalauz gondolom ezt már rég kiszúrta, de nem mondott semmit. Továbbra is előttem állt, lefelé nézve engem, hiszen én a földön ülve csak egy apró porszemnek látszódhattam az ő szemében. Ő felém tornyosult, és azzal a mogorva arckifejezéssel rám meredt.

- Jegyet vagy bérletet - dörmögte a mély, markáns hangján.

- Én... Nekem... - hebegtem ijedten. Elveszett voltam. Védtelen kisgyermeknek éreztem magam. - Melyik... Melyik megállónál járunk? - kérdeztem.

- Az Underworld következik - csacsogta a néni.

 Azután következett volna a Doll.

- Nekem n-ni... Ni-nincsen... - dadogtam remegve a félelemtől.

  A kalauz egy erős mozdulattal megragadta a pólóm hátulját, felemelt. A másik kezével megragadta a sípját, és belefújt a szájával. Erre mindenki összerezzent, elnémult. A vonat villámgyorsan lefékezett, az álló utasok közül sokan majdnem hátraestek. 

- Ne bántson...! - rebegtem a kalauznak, miközben a pólómnál fogva lógatott engem a levegőben.

  Ekkor még jobban felemelt, egészen addig, hogy a szemünk egy szinten legyen. Mélyen a szemembe nézett, a tekintete villámokat szórt. Úgy éreztem a veséimig is ellátott azzal a szúrós szempárral, mintha olvasott volna bennem. Majd lejjebb emelt, és már majdnem megkönnyebbülten fellélegeztem, mikor láttam, hogy kinyíltak az ajtók. Az egyik ajtó elé hurcolt. Az egész vagon engem bámult feszülten. A kalauz jó erősen meghúzta a pólóm, és egy számára könnyed mozdulattal kidobott engem. Én elestem, és földön fekve visszapillantottam rá. Ő mélyen a szemembe nézett.

- Szerencséd van, hogy életben hagytalak - mormolta.

 Én erre csak félénken bólintottam. Köszönömöt semmiképpen sem akartam mondani. A vonat ajtajai visszacsukódtak, és zötyögősen elindult. Láttam, ahogy az ablakból bámult engem a sok kíváncsiskodó szempár. Én azzal voltam elfoglalva, hogy mégis hol a fenében vagyok. Mert nem a szabadban voltam. Körülnéztem. A vonat sötét alagútjában voltam. Ahogy a vonat legutolsó vagonja is elment mellettem, azt kívántam, bárcsak felugorhattam és felkapaszkodhattam volna. Miután már teljesen elzakatolt, és már a sínek nyikorgása is elhalkult, akkor éreztem magam igazán egyedül. A tenyerem lehorzsolódott mikor leestem, de nem bírtam foglalkozni. A sok stressz és nyomás már felébresztett, nem voltam álmos. A sötétségbe meredtem. Hogy fogok én onnan kijutni?

Get free premium widgets for your blog and website.